Az ingolák nem halak, bár nagyon hasonlítanak az angolnákhoz.  Korábban a körszájúakhoz orolták őket, de újabban külön rendszertani egységként tartják őket számon.

A Magyarországon élő ingola fajok − eltérően sok rokonuktól −  nem paraziták, szívószájukat nem más állatok vérének kiszívására használják.

Az ingolák a Petromyzontiformes rend egyetlen családjába, a Petromyzontidae családba tartoznak. Mintegy 40 ingola fajt tartanak számon a világon, melyből kettő Magyarországon is él. 

A tudósok az ingolákat élő fosszíliának tartják, mert 360 millió évvel ezelőtt élt őseik pontosan olyanok, mint a maiak, szinte semmit nem változtak az évmilliók során.

Az ingolafélék édesvizekben és a partközeli a tengervizekben fordulnak elő, nem kedvelik a meleg vizeket.

Méretük általában 13−100 cm. Testük hosszú, hengeres, angolnára emlékeztető. Szájuk kör alakú, szívótölcsérszerű, amely izomzata révén hosszanti réssé húzható össze. Szájukon kívül rojtszerű tapogatókat, belül szarufogakat viselnek, amelyek száma, elhelyezkedése faji bélyeg. Fejükön elöl két szem; egy orr- és kétoldalt hét-hét kopoltyúnyílás látható. Úszóik elrendeződése jellegzetes: első hátúszójuk a test középvonala után kezdődik, második hátúszójuk közvetlenül ehhez csatlakozik, és – az ősi úszóformának megfelelően – folyamatosan, megszakítás nélkül megy át a kis, porcokra támaszkodó farokúszóba. A nőstényeknek farokalatti úszóik is vannak. Egyéb úszóik nincsenek.

Nagy részük halparazita. Kör alakú szájukkal, fogakkal felszerelt fűrészes, előre-hátra mozgatható nyelvükkel halakra tapadnak, azok testnedveit szívják. Az édesvizekben kikelő lárvák sokáig – 1-5 évig – fejlődnek. A lárvák testfelépítése leegyszerűsödött, féregszerű, apró szervezetekkel, korhadékkal táplálkoznak. Az ingolák kifejlődésük után csak rövid ideig élnek.

Ázsiában és Észak-Amerikában parazitaként jelentős károkat okozhatnak a halállományban.

Egyes ingolafajokat tenyésztenek, füstölve vagy aszpikban sokak szerint különleges csemege.