Erdei sikló (Zamenis longissimus)

Rendszertani besorolás:
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Hüllők (Reptilia)
Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata)
Alrend: Kígyók (Serpentes)
Család: Siklófélék (Colubridae)
Alcsalád: Igazi sikló-formák (Colubrinae) 

Az erdei sikló a siklófélék családjába (Coluber) tartozik.

Morfológia, felépítés:
Az erdei sikló könnyen felismerhető kicsiny, nyakától csak kevéssé elkülönülő, az arcorron lekerekített fejéről, erős törzséről, hosszú és karcsú farkáról, valamint pikkelyéről és egyszínű színezetéről. Az a kicsiny alsó elülső szempajzs, mely sok rokonára, így a haragos siklóra is jellemző, nála hiányzik, 8 felső ajakpajzsa közül a negyedik és az ötödik belép a szemkörbe. Törzsét 21–23 sor sima pikkely födi, melyek csak a törzs hátsó részének hátközepén és a farkán ormósak. Feje és törzsének elülső része rendszerint világosbarna, e szín hátrafelé fokozatosan sötétedve barnás feketébe megy át; egyik másik világosabb példány testének hátulsó részén négy sötét, elmosódott határú hosszsáv különböztethető meg. Boszniában és Hercegovinában szürke és szürke hasú példányok is akadnak (var. subgrisea Wern). A tarkón mindkét felől egy-egy sárgás, bizonytalanul határolt foltot látunk, a háton és a test két oldalán pedig fehér rajzokat, amelyek egyes példányokon nagyon tisztán és világosan X betű formájúak. A szem alatt a 4. és 5-ik felső ajakpajzs határán egy kékes vonal van, mely a fiatalkori rajzolat utolsó maradványának tekinthető. A fiatalok színezete a felnőttekétől nagyon eltérő s igen gyakran más fajnak, pl. sárga nyakfoltjaik miatt fiatal vízisiklóknak vélnénk őket. Ezek mögött a sárga foltok mögött egy nagy sötétbarna patkóalakú rajzolat is van s felső részükön világosbarna alapon 5–6 sor sötétbarna foltjuk, amelyek közül a háton lévők a legnagyobbak, alsó részük szintén sötét foltokkal tarkázott. A fiatalok színezete már a születésüket követő évben a felnőttekéhez válik hasonlóvá. A felső oldal színe egyébként nagyon változó; ismerünk nagyon világos és nagyon sötét példányokat is. Hosszúsága 2 m vagy valamivel több; ezt a tekintélyes nagyságot azonban csak az ausztriai és dél európai példányok érik el; a magyarországiak 1.5 m hosszúságúak.

 Előfordulás, élőhely:
Európa déli és középső tájain honos. Megtalálható a Pireneusokban, Közép- és Dél-Franciaországban, Svájcban, az Appennini-félsziget déli részéig, ahol az olasz erdei sikló (Zamenis lineatus) váltja fel. Honos Ausztriában és a Kárpát-medencében. Tőlünk északra Szlovákiában, Csehországban valamint Lengyelország és Németország déli részén is előfordul. Németországban és Csehországban az összefüggő fő elterjedési területtől északra is van néhány elszigetelt maradványpopulációja. A Balkánon mindenütt szórványosan elterjedt. Európán kívül élnek populációi Törökország nyugati és északkeleti tartományaiban, valamint Grúziában is.

Magyarországon az erdei sikló a Dunántúl domb- és hegyvidékein, illetve az Északi-középhegységben egyaránt megtalálható. Szürke változata a Bükkből és a Zemplénből került elő.

Dél-Európában különös szeretettel tartózkodik a sziklás vagy legalább is köves és növényzet által gyöngén fedett talajon. A vizet rendszerint csak vedlése előtt keresi fel, de ilyenkor néha hosszabban is időzik benne s gyorsan és ügyesen úszik. A sima talajon nem mozog nagyon gyorsan s nem is éppen ügyesen; csúszása nyilván lassúbb is, mint a többi siklóé, de annál jobban ért a kúszáshoz. Rendszerint a vékonyabb fatörzsekre kúszik fel, amelyeket gyűrűivel jól át tud fogni s az első ágak valamelyikén halad tovább.

Életmód, szokások:
Az erdei sikló nappali életmódot folytat. Elsősorban a reggeli, délelőtti órákban aktív, enyhe borongós időben egész nap találkozhatunk vele. Június végétől egyre ritkábban kerül szem elé, ilyenkor a nagy melegek következtében részben csökkenti aktivitását, részben rejtettebb életmódra vált. Augusztustól találkozhatunk frissen kikelt példányaival, amelyek még az őszi hidegek előtt igyekeznek táplálékot magukhoz venni.

Az erdei siklók a telet hibernált állapotban töltik. Téli pihenőjüket a kifejlett egyedek már szeptemberben elkezdhetik, és időjárástól függően március végén, április elején fejezik be. Ragadozójuknak tekinthető minden olyan emlős és madár, amely hajlamos kígyót zsákmányolni. A meglepett erdei siklók ritkán támadnak, inkább mozdulatlanná dermednek, vagy halkan igyekeznek a sűrű növényzetben eltűnni. A kézbe vett példányok azonban gyakran harapnak.

Táplálkozás
Tápláléka főként egerekből áll, de ha alkalom kínálkozik madárfészek kirablására, azt sem szalasztja el. Megragadja az áldozatot és villámgyorsan tekeri körül gyűrűivel, úgy hogy az teljesen eltűnik a szemlélő szemei elől. Teste ily alkalommal 6 gyűrűt alkot, amelyeket csak akkor lazít meg, mikor érzi, hogy az áldozat már megfulladt, majd megragadja fogaival és a szokásos módon nyeli le. Nem kizárólag nappali állat s legfontosabb zsákmányát, az egeret bármely napszakban üldözi. A fogságban a szag után követi az áldozatát s a mohatakaró legkisebb megmozdulásáról észreveszi az egér rejtekhelyét. Ha valamelyik éhes társát megpillantja, akkor a már megfojtott egeret nem eszi azonnal meg, hanem megtévesztésül egy darabig azzal együtt csúszik ide-oda s csak akkor nyeli le, ha az elraboltatás veszedelme már elmúlt. Fogságban évekig is elél.

Szaporodás:
A párosodási időszak április végétől május végéig tart. A hímek gyakran küzdenek egymással Rendszerint 5 tojást rak az avar levelek közé vagy mélyen a száraz mohába és sorsukra bízza őket. Tojásai hosszúkásak, nem annyira öblösek, mint a galambtojás s óriási kiadású hangyabábokhoz hasonlíthatók. A kis siklók körülbelül 60 nap után kelnek ki. Ivarérettségüket négyéves koruk tájékán érik el.

Státusz, védelem
Az erdei sikló hazánkban még viszonylag gyakorinak tekinthető. Más, hasonló méretű kígyókon végzett vizsgálatok alapján azonban valószínűsíthető, hogy populációik egyedszáma nem lehet magas. Ezzel együtt az élőhelyeik feldarabolódása, azok egyre fokozódó emberi kihasználása rendkívül sérülékennyé teszik ezt a fajt. A lassan mozgó, rejtőszínükben bízó egyedeket gyakran verik agyon vagy gázolják el az erdei utakon. Leginkább a párosodási időszakban vannak ezeknek a veszélyeknek kitéve, amikor a nőstények után kutató hímek nagy távolságokat tesznek meg. Ez a végtelenül érdekes faj határozottabb figyelmet érdemelne a természetvédelem részéről, mielőtt még más, a kipusztulás szélére sodort fajunkéhoz hasonló sorsra jutna. A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 50.000 Ft.