DOKUCSAJEV óta öt talajképző tényezőt különböztetünk meg: az éghajlati, a biológiai, a domborzati, a földtani tényezőket és a talajok korát.
Ezek a tényezők együttesen alakítják a talajt, egymást nem helyettesíthetik, és egyesek közülük csak időlegesen és helyileg kerülhetnek uralomra. Az ember lakta területeken ezekhez járul hozzá még az emberi tevékenység, mint a talajképződést módosító tényező.
A talaj adott időben észlelhető fizikai, kémia és biológiai jellemzőinek alakulása mindig a kiindulási állapot, a talajrendszert érő hatások jellegének és intenzitásának, valamint az eltelt idő függvénye. Ezeket a törvényszerűségeket Hans Jenny foglalta össze és alkotta meg a talajképződés "egyenletét" 1941-ben:
S=f (cl,o,r,p,t)
ahol, "S" a talaj jellemzőket, "cl" a klímát, "o" az élő szervezetek hatását, "p" a talajképző kőzetet és "t" a képződés idejét jelenti.
Az ismertetett talajképződési tényezők hatása azonban nem egyirányú és nem időben változatlan, mert a megváltozott talaj visszahat a képződési tényezőkre, amelyek hatása ezzel megújul, erősödik. Így az erózió megváltoztatja a domborzatot, ami viszont felgyorsíthatja vagy lelassíthatja a további eróziót. A sötétebb színű talaj gyorsabban melegszik fel nappal, míg éjjel erősebben sugároz ki és hűl le. Ezért a sötétebb talaj szélsőségesebb mikroklímát idéz elő, ami viszont a humuszosodás feltételét változtatja meg, mert fokozatosan olyan növénytakaró alakul ki, amelyik jobban tűri a szélsőségeket. Ennek szervesanyag termelő képessége kisebb, de ugyanakkor a szervesanyag földfeletti része évente kétszer hal el, a nyári szárazság idején és a téli fagy alkalmával. Hasonló visszacsatolás érvényesül a talaj savanyodásában. Az erdei alom savanyú anyagot termel elbomlása folyamán, ami a talajt elsavanyítja. De a savanyú talajon már csak olyan növénytársulás marad fenn, amely tűri a savasságot. Ezzel egyidejűleg a talajra jutó alom is mind savanyúbb lesz. Így a növekvő talajsavanyúság és a mind jobb savanyúságtűrő növényállomány egymás hatását fokozza.