Hangyák (Formicidae)

A hangyák (Formicidae) közösségalkotó rovarok. A méhek és a darazsak rokonai, ezekkel együtt tartoznak a Hymenoptera rendbe. Több mint 12 000 fajuk ismert, a trópusokon nagyobb változatosságot mutatnak. A társaséletű hártyásszárnyúak rendjébe tartozik. Különleges életmódjuk – szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, csatáik – sok hasonlóságot mutatnak az emberi társadalmakkal. Telepeikben (hangyaboly) igen nagy rendszerezettség figyelhető meg; némelyikükben több millió egyed él. Az egyes hangyák lehetnek steril nőstények (dolgozók), termékeny hímek (here) és termékeny nőstények (királynő).

Egy telep nagy territóriumot igényelhet. A hangyabolyt egyes kutatók szuperszervezetnek tekintik, mivel egy-egy boly működik egységként (entitásként). Ha az összes hangya tömegét megmérnénk, a szárazföldi állati biomassza kb 15−25%-át tennék ki. A termeszeket néha fehér hangyának nevezik, bár ők nincsenek szoros kapcsolatban a hangyákkal, de hasonló a társadalmi szerveződésük.

A hangyák családja (Formicidae) a következő öt alcsaládra oszlik: Ponerinae, Dorylinae, Dolichoderinae, Myrmicinae és Camponotinae. Magyarországon csak a Dorylinae-alcsaládnak nincs képviselője, a többi alcsaládból ma 74 hangyafaj ismeretes.

Minden világrészben elterjedt és igen népes a Myrmicinaek alcsaládja. Az idetartozó fajokat kétízű potrohnyelükről lehet könnyen felismerni. Fejükön a két homlokléc egymástól eltávolodott, szemük többnyire jól kifejlődött, és fullánkosak. Magyarországon 14 nembe tartozó 34 fajuk és alfajuk él. A legközönségesebb közülük a gyepi hangya (Tetramorium caespitum L.), amely erdőn-mezőn megtalálható. Ez a kis feketebarnás hangya szokott legtöbbször lakásainkban kellemetlenkedni. Künn a szabadban rendszerint kúp alakú fészket épít földből, amelybe az ott lévő növények szárát is beépíti. Dr. Horváth Géza írja, hogy Nagyszelezsényen egy irattárban fészkét úgy csinálta, hogy a papirost előbb összerágta és azután nyálával összeragasztva építette fel belőle a fészek falait, folyosóit és üregeit. Ebbe a családba tartozik a már említett tolvajhangya (Solenopsis fugax Latr.) és a maggyűjtő hangya (Messor structor Latr.) is. Legtöbb faj képviseli a Leptothorax- és a Myrmica-nemzetséget. A Leptothorax-félék 2–3.5 mm nagyságú, többnyire sárgás vagy sárgásbarna színű hangyák. Fészkük igen gyakran gubacsban, a földön heverő száraz gallyacskában vagy a fák kérge alatt található meg. A Myrmica-félék jóval nagyobbak (3.5–5 mm). A legnagyobb termetű faj (7–8.5 mm) a nálunk 800–1000 m hegymagasságokban élő Myrmica rubida Latr. Kő alatt, moha között fészkelnek. Leggyakoribb faj nálunk a Myrmica laevinodis Nyl. és a M. ruginodis Nyl. Fulánkjukat, a Myrmica rubidát kivéve, amelynek szúrása igen fájdalmas, a többi faj az emberrel szemben nem igen tudja használni. A Myrmica-félék fészkében többnyire 2–3 megtermékenyített királynőt találunk. Ha fészküket felbontjuk, feltűnik, hogy bábjaik szabadon hevernek és nincsenek gubóban, mint másfajta hangyák. Az egész alcsaládra jellemző tulajdonság, hogy a bábjaik meztelenek. A Myrmicáknak a potrohnyél második íze és a potroh első szelvénye között cirpelőszervük is van; ezzel az emberi fül által is hallható hangot tudnak adni.

A Földközi-tenger mellékéről hurcolták be Európa több nagy városába a 2 mm-es fáraó-hangyát (Monomorium pharaonis L.), ezt a pákosz kis sárga állatot, amelyek az éléskamrákban igen sok kárt okoznak. Erről a káros hangyafajtól Wasmann a következőket írja:

„A házi hangya, amely jóllehet igen pici kis állat, valóságos csapást jelent az egész földön a nagyobb kereskedelmi központokban. Linné, aki az előző században Formica pharaonis néven első ízben leírta, ezt a jelentőségét még nem ismerte; minthogy előfordulására nézve csak annyit tudott megjegyezni: „habitat in Aegypto” (Egyiptomban él). Annál érdekesebb, hogy olyan jellemző nevet adott neki, amely azokra a súlyos csapásokra emlékeztet, amelyekkel Isten Pharaót sújtotta. A név jóságát a későbbi idők eseményei igazolták; minthogy alig egy fél százada mult, hogy az emberi kereskedelmi forgalom megnövelte a szarvát ennek az addig figyelemre se méltatott kis vörhenyes hangyának. Eredetileg csak trópusi és szubtrópusi tájakon élt a Monomorium pharaonis és csak a mult század 30-as éveiben hurcolták be hajókon árukkal az északi földgömb nagy kereskedelmi városaiba. Európában már megtelepedett Lyon, Párizs, London, Amsterdam, Kopenhága, Berlin, Aachen városában; ez a kis, utazást kedvelő kereskedelmi hangya felnyomult Finnországban Abo és Helsingfors városába, Oroszországban Kronstadtba és Szt. Pétervárra, sőt Szibériában Tobolszkba is. Észak-Amerikában már egy pár évtizeddel előbb észrevétette magát. Első letelepedésük központja rendszerint nagykereskedők és kereskedelmi társaságok áruraktárai, péküzletek, fürdőhelyek, kórházak és más hasonló nyilvános épületek; ezeken a helyeken bőséges táplálékot és meleget találnak és így azután milliószámra elszaporodnak. Csaknem mindent megesznek, amit az ember is megeszik. Ősi ösztönüknek ehhez az alkalmazkodóképességéhez hozzájárul még elpusztíthatatlan életszívóssága, úgyhogy déli származása ellenére nálunk is áttelel, valószínűleg csak fűtött helyiségekben.”

Az Atta nevű hangyák csoportjába tartozó gombatenyésztő- vagy levélvágó-hangyák Dél-Amerika trópusi erdőinek lakói s arról is nevezetesek, hogy munkásainak termete és alakjai igen különbözők. A legismertebb közülük a barnásfekete Atta cepalothes L. nevű faj, amelyet a bennszülöttek szaubának neveznek. A gombatenyésztőhangyák állama igen népies szokott lenni. Óriási bolyukat, amelynek több százezer egyén a lakója, az erdőnek árnyékos, nedves talajára építik. Magassága néha a 21/2 m-t is eléri. A gombatenyésztőhangyák vonulatainak igen rossz hírük van, mert időről időre a fák és bokrok levélzetét megkopasztják. Ilyenkor a nagyobbtermetű munkások ezrei vonulnak ki hosszú csapatokban és ha a megfelelő növényt megtalálják, felmásznak rájuk, hogy leveleiket lenyírják. A növény megkopasztását igen nagy gyorsasággal végzik. Minden hangyának az a törekvése, hogy a növény leveléből mintegy 2 cm-es darabot éles állkapcsával kirágjon, azután a kirágott levélrészt feje fölé emelve, beáll társainak sorába, amelyek szintén hasonló terhet cipelnek. A földre érkezve azután ismét csapatba rendeződnek és visszaindulnak otthonuk felé. Nagyon érdekes látvány a lopott levéldarabokat cipelő hangyák vonulása, aki először látja a masirozó hangyákat a fejük fölött imbolygó levelekkel, azt hiszi, hogy kis napernyőket visznek. A levélvágó-hangyák okozta kár nem jelentéktelen, néha minden levelétől megfosztják a narancs-, citrom-, mangófákat és a kávécserjéket. Nem ok nélkül rettegnek tőlük a paraguayi szőlőtulajdonosok sem, mert előfordulhat, hogy egy éjszakán keresztül minden szőlőtőkéjüket megfosztják leveleitől. Észak-Amerika mérsékelt éghajlatú területein élő Trachymyrmex septentrionalis McCook nevű hangyák munkásai megelégszenek a fenyő tűleveleinek gyűjtésével s igazán mosolytkeltő, amint nagy komolyan egymásután vonulnak a fejük fölé emelt tű alakú levéllel; egészen olyanok kicsiben, mint egy szuronyos puskával vonuló katonacsapat. Sokáig nem tudták kideríteni, hogy milyen célból hordják össze a hangyák a növények leveleit, míg végül Belt 1874-ben kiderítette, hogy azokból gombatrágyát készítenek. Otthon a nagyfejű hangyák szétrágják a behordott leveleket és pépszerű anyaggá dolgozzák fel. Ebbe a pépszerű anyagba oltják be azután egy bizonyos gomba (Rhozites gongylophora) fonalait. Az ilyen gombatenyészet külsőleg olyan, mint a fürdőszivacs, puha anyagában üregek és járatok vannak, amelyekben fiasítás, ivaros állatok és munkások is szoktak lenni. Ha közelebbről megnézzük a péppé rágott levélanyagot, azt látjuk, hogy a gomba fonalai keresztül-kasul járták, rajta helyenként pedig gömbölyű fejecskék láthatók, amelyeket Müller alakjuknak megfelelően „kalarábé”knak[2] nevezett el. A gombatenyésztőhangyák e nélkül a kis „kalarábék” nélkül nem tudnak megélni, mert ez az egyedüli táplálékuk. Hogy ehhez a táplálékhoz mindenkor hozzájuthassanak, ezek a kis állatok, kertészek lettek és ügyességükkel egy cseppet sem maradnak hátra a gombatenyésztő ember mögött. A hangyák munkásainak nagy része állandóan a gomba körül foglalatoskodik. Ügyelnek arra, hogy a gomba saját ürülékükből megfelelő trágyát kapjon és hogy idejében elmetsszék a felfelé növő hyphákat, a metszések helyén fejlődnek azután a kis tápláló „kalarábék”.

A gombakert gyomlálását a legkisebb termetű, kisfejű munkások végzik; ezek sohasem hagyják el a fészket. A közepesnagyságú munkások rendszerint a fiasítást gondozzák. Újabban azt is kiderítették, hogy a hangyagomba miként jut egyik államból a másikba. A szárnyas Atta-nőstény – mint megfigyelték – nászrepülése előtt hozományként magához vesz egy kis adag gombahyphát az otthoni gombakertből. A szájnyílása alatt van egy kis bemélyedés, ebbe a táskába pakolja be jövendő államának fenntartó kincsét. Ilyen jól felszerelve indul el azután nászrepülésre, s így megtermékenyítése után nem kell félnie attól, hogy egyedül kell új államát megalapítania. A királynő beépíti magát egy minden oldalról zárt börtönbe, ahol nyugodtan nekifoghat a gombatenyésztéshez, s első munkásainak felneveléséhez. Legelőször a magával hozott gombahyphák életrekeltéséhez fog. Elhelyezi őket a földön s azután ürülékével kezdi trágyázni. Az ürülékhez szükséges táplálékot a királynő egyszerűen úgy szerzi, hogy lerakott petéiből fogyaszt időnként. Ily módon a gombafonalak egykettőre elszaporodnak, s mire az első munkások felcseperednek, kész a kis gombakert is, amelynek gondozását és növénylevelekből készített trágyával való ellátását megkezdhetik.

A Dolichoderinae-alcsaládra jellemző az egyízű potrohnyél, a fulánk elsatnyult és a begy igen bonyolult szerkezetű. Ezt az alcsaládot a magyar faunában mindössze 4 nembe tartozó 4 faj képviseli. Az egyik a rendszerint dió- vagy gesztenyefa száraz gallyaiban fészkelő Dolichoderus quadrimaculatus L., a másik pedig a kövek vagy föld alatt lakó Tapinoma erraticum Latr. Az előbbi 3–4 mm nagyságú hangya könnyen megismerhető négy fehér pettyet viselő potroháról. A Tapinoma 2.5–3.5 mm nagyságú, fekete hangya, nálunk meleg hegyoldalakban igen gyakran található. Nagyon eleven természetű állatok. Ha megbolygatjuk fészküket, őrült gyorsasággal szaladgálnak ide-oda, miközben felemelt potrohuk végén jellegzetes szagú mirigyváladékot bocsátanak ki. A Tapinomák főleg rovarhullákat esznek, nem vetik meg a földön felfedezett döglött madarat sem, sőt szívesen megjelenik nagyobb hangyák csatáin, hogy ott, mint a harcmező hiénái, az elesetteknek és sebesülteknek nekiessenek, és azokat, mint könnyen szerzett zsákmányt, onnan elhurcolják. Idetartozik a tölgy- vagy gesztenyefán élő Liometopum microcephalum Panz. és az ország délibb részein előforduló Bothriomyrmex meridionalis Reg.

A Camponotinae alcsaládba tartozó hangyáknak nincsen fulánkjuk, kloákanyílásuk kerek, potrohnyelük mindig egyízű, bábjaik gubóban alakulnak át. Ezt az igen népes alcsaládot Magyarországon 7 nemzetségbe tartozó 36 faj, illetőleg alfaj képviseli. Idetartozik a már többször említett erdei vörös hangya (Formica rufa L.). A hazai hangyák közül ezek építik a legnagyobb bolyokat.

Az erdei vörös hangya legnagyobb építménye Belgiumból ismeretes. Ennek magassága 2.15 m, alapjának kerülete 9.12 m.

Az ilyen óriási építmények lakóinak a száma megközelíti a milliót, sőt ha a velük összeköttetésben álló mellékbolyok lakóit is hozzászámítjuk, akkor több millió az eredmény. Az erdei vörös hangya igen hasznos állat, mert valóságos védelmezője az erdőnek a kártevős rovarok ellen. Vannak országok, ahol törvény védi bolyuk szétrombolását és tiltja a nálunk hangyatojásnak nevezett gubóinak a gyüjtését.

Az erdei vörös hangya egyik alfaja: a Formica pratensis Deg. alacsonyabb bolyokat épít és abban különböznek a F. rufától, hogy a szemén nagyítóval látható szőrök vannak.

A vérpiros rabszolgatartó hangya (Formica sanguinea Latr.) nagyon hasonlít az erdei vörös hangyához, könnyen felismerhető azonban arról, hogy fejpajzsa az elülső szélén félkör alakúan kimetszett. Fészkük földfeletti építménye rendszerint lapos, sokszor kő alatt tanyáznak. Rabszolgatartó szokásukról már fentebb volt szó.

Közönséges Formica-fajok nálunk a feketésbarna rabszolgahangya (Formica fusca L.), a F. cinerea Mayr., rufibarbis Fabr., gagates Latr., 5–600 m-es hegyek tetején a Formica exsecta Nyl. és a F. truncicola Nyl.

A Lasius-nemzetségbe tartozó fajok közül 9 faj él nálunk. A legismertebb és legnagyobb közöttük a fekete fahangya (L. fuliginosus Latr.). Legtöbbször a fák derekán látható vonulások. Állandó ide-oda járásukat figyelve, könnyen megállapítható, hogy a fa koronája felé tartóknak kicsi, tehát üres a potrohuk, az onnan jövőké pedig duzzadt és tele van a levéltetvekből kifejt váladékkal. A levéltetvek váladéka a fő táplálékuk, de nem vetik meg a húst sem, és sokszor látható, amint egy rovaron vagy hasonló állaton lakmároznak. Ezeknek a hangyáknak a lakása rendszerint öreg fa tövében található meg, és – amint már említettem – törékeny, feketésbarna kartonanyagból készül, amelyet a hangyák szétrágott farészecskékből állítanak össze.

Legközönségesebb nálunk a kis fekete hangya (Lasius niger L.). Úgyszólván mindenütt, erdőn-mezőn, kertekben megtalálható földből épített, kúp alakú fészke. Megtalálható kolóniája kövek alatt és korhadó fatörzsekben is. Amilyen nehéz a fészek mélyében tartózkodó, megtermékenyített, nagy termetű királynőjüket megtalálni, éppen olyan könnyű megtalálni nyáron szárnyas ivaros alakjaikat, amikor a nászútra készülődve a fészek kijárója közelében nyüzsögnek. A Lasius niger munkásai szorgalmas látogatói a levéltetveknek és egyúttal gondozói is, mert nem kis részük van abban, hogy ahol megjelennek, a levéltetvek is buján tenyésznek. Ezt figyelte meg Bos is, aki két ágy nagyszemű babot (Vicia faba) ültetett és mindakettőt gondosan körülkerítette. Az egyik ágyból minden hangyát kiirtott és a kerítését, rövid időközökben, csaknem naponkint, frissen bekátrányozta, úgyhogy egyetlen hangya sem tudott rajta átmenni a babágyba. A másik ágyba ellenben egy egész kolónia Lasiust helyezett el. Rövidesen mindkét ágy babjain jelentkezni kezdtek a levéltetvek, de már egy hét eltelte után észrevehetően nagyobb volt a számuk abban az ágyban, ahol a hangyák voltak. Négy hét mulva pedig már ebben az ágyban minden bab szára tele volt levéltetűvel, úgyhogy a levelek már foltosodni kezdtek, a másik ágyban azonban, ahová a hangyák nem jutottak be, a legtöbb növény megmenekült a tetűtől. Végül a babszedéskor kiderült, hogy háromszor annyi bab termett abban az ágyban, amelyhez a hangya nem fért hozzá, minthogy a másikban a levéltetvek a hangyák gondozása következtében nagyon elszaporodtak.

A borostyánsárga hangyák fajai a Lasius flavus Fabr., umbratus Nyl., mixtus Nyl. nálunk is előfordulnak. Ritkán kerülnek szem elé, mert csaknem teljesen földalatti életet élnek. Ha látni akarjuk őket, akkor búvóhelyeiken mélyen a földben, vagy nagyobb kövek alatt kell felkeresnünk. Nagyságuk 3–4 mm. Testük színe olyan, mint a legtöbb barlangi rovaré: egyenletes halványsárga. A munkások pontszeme többnyire hiányzik és összetett szemük is, kevesebb recéből áll, körülbelül nyolcszor kevesebb a recék száma, mint a napfényen mászkáló erdei hangyáé. Sokszor földfeletti lakást is építenek s kb. 30 cm magas és félgömb alakú. Az építmény anyaga mindig föld. A borostyánsárga hangyák növényeik gyökerein élősködő levéltetveket tenyésztenek. Ha óvatosan felbontjuk fészküket, akkor a mélyebb járatokban megtaláljuk a gyökereket szivogató, lusta tetveket. A zöldessárga vagy más színű tetvek a Forda- vagy Paralectus-nembe tartozó fajok. A tetvek a hangyák tehenei és az általuk nyujtott ürülék egyedüli táplálékuk; éppen ezért a hangyák gondozzák őket, petéiket összegyüjtik és kikelésükig vigyáznak rájuk.

A legnagyobb termetű hangyák nálunk a lóhangyák (Camponotus). Leggyakoribb ezek közül a pirostorú lóhangya (Camponotus ligniperda Latr.). A barnatorú lóhangya (C. herculeanus L.) hegyi állat, 1000 m táján él, a szürke lóhangya (C. vagus Scop.) pedig az alacsony és melegebb tájakat kedveli. A lóhangyák fészküket legszívesebben kiszáradt fatönkökben, gerendákban szeretik megépíteni. Sokszor károkat okoznak azáltal, hogy az élőfákat is kirágják, a kivágott erdők területén azonban szívesen látják, mert a földben maradt tuskókat és gyökereket hamarosan szétporlasztják. Az emberrel szemben igen gyáván viselkednek, inkább menekülnek, mint védekeznek. Feltűnő, hogy munkásaik között milyen jelentékeny a nagyságbeli különbség. A nagyfejűek csaknem háromszor akkorák, mint a kisfejűek. A legkisebbek és legnagyobbak között mindenféle átmeneti alak is előfordul. Magyarországon igen gyakran előforduló lóhangya még a Camponotus lateralis Oliv, a C. aethiops Latr. és a C. fallax Nyl.

Ebbe a családba tartozik a nálunk szórványosan előforduló Cataglyphis bicolor Em. és a gyakoribb fekete homoki hangya (C. cursor Fonsc.). Mind a kettő mediterrán illetőleg keleti eredetű hangyafaj.

Tehát láthattuk, hog a hangyáknak meg van a maguk szerepe a természetben. Ők a nagy eltakarítók.  Ha viszont a lakásban találkozunk velük, akkor ott már nem szeretem vendégek.  Legfőbb ellenszerük az élelmiszerhiány.  Elsősorban a tisztasággal lehet ellenük védekezni, illetve olyan megoldásokkal, hogy ne férjenek hozzá az élelmiszerekhez. Tehát tartsuk lezárt edényekben, hangya biztosan az élelmiszereket.

Hogyan irthatjuk a hangyákat?  A legtöbb hztartásban állandóan jut néhány falat a hangyáknak. Elegendő ahhoz, hogy fenntartsa a populációjukat. A legegyszerűbb ellenszerük a sütőpor. Ha megeszik egyszerűen felfújódnak és elpusztulnak.Egy kis tálkában is ki lehet rakni, egy kis porcukorral keverten tökéletes csali. Ezt behordják a fészkükbe és így a királynő is elpusztul.  Egy másik módszer a kertben, hogy lerakunk egy virágcserepet fejjel lefelé a napra. Ez alá szépen begyűlnek a hangyák. A cserepet ezután szépen beledobjuk egy vödör forró vízbe.